„Válaszd önmagad!” – mondják.
De mit jelent az önmagunkra találás azoknak, akik egy történetet örököltek, amit már mások kezdtek el írni helyettük?
Nemrég megjelent „Hogyan válaszd önmagad, ha azt sem tudod, ki vagy?” témájú cikkünk hatalmas visszhangot váltott ki. A cikk nem csupán kérdéseket indított el, hanem mély válaszokat is szült – méghozzá a Mentor Program két rendkívüli férfi résztvevőjétől.
János és Norbert olyan gondolatokat fogalmaztak meg hozzászólásként, amelyek önálló írássá kívánkoztak.
Ez a mostani cikk – amit most olvasol – az ő szavaikból, meglátásaikból, belső munkájukból született.
A mi feladatunk itt már csak annyi volt: teret adni ennek a páratlan tartalomnak, és összekötni a szálakat, hogy azok is részesei lehessenek, akik most indulnak el ezen az úton.
✍️ János így fogalmazott:
„Elkezdtem radírozni – korrigálni, gyűrni, sikálni, retusálni, simítani, újraírhatóvá tenni a saját életem lapjának felületét… De vajon hogyan tudom felismerni, mi az, amit én írtam – és mi az, amit mások keze formált?”
🎨 Norbert válasza ezt azonnal mélyebbre vitte:
„Mi van, ha az első pöttyök, színek, vonalak nem is a mieink? (…) De most már a mi kezünkben van az ecset. Muszáj festenünk – ha már itt vagyunk.”
Ez a két gondolat együtt egy új értelmet ad:
önmagunkra találás nem azt jelenti, hogy tiszta lappal indulunk,
hanem azt, hogy megtanuljuk elolvasni a saját történetünket – és hozzáírni.
Mert lehet, hogy:
– nem mi írtuk az első sort,
– nem mi választottuk a kezdeti színeket,
– és nem mi húztuk az első irányt a térképünkön…
…de most már mi vagyunk azok, akik felfedezhetik a valódi kontúrjainkat.
És ehhez nem radír kell – hanem belső fény, nagyító és türelem.
A Lélekélettan Mentor Programban pontosan ebben segítünk:
🌀 felismerni, hogy mikor beszél belőlünk a múlt,
🌀 mikor szólal meg először a saját hangunk,
🌀 és mikor történik meg az a csoda, amikor már nem félünk attól, amit valaha belénk írtak.
Mert akkor már tudjuk:
mi is alakíthatjuk, kiegészíthetjük, átírhatjuk – a saját színeinkkel.
🌿 És ha csak megállnál egy pillanatra…
Talán nem is az a fontos, mit írnak ránk az elején.
És talán nem is az, hogy meddig tart az a mondat, amit mi magunk kezdünk el.
Lehet, hogy az számít igazán,
amikor egyszer csak meglátjuk benne magunkat.
Nem a tökéletes írást. Nem a javítást.
Hanem azt az egyetlen vonást,
amiben ott van az igazságunk, a sebzettségünk, a szabadságunk –
és az a belső csend, ami nem kér többet: csak hogy végre ráismerjünk.
És akkor már nem kell elölről kezdeni.
Csak folytatni –
azzal a színnel, ami mindig is a miénk volt.
✨ Te hol tartasz a festményeden?
– Még keresed az első saját vonásodat?
– Már felfedeztél egy színt, ami igazán a Tiéd?
– Vagy most kezded el átrajzolni mindazt, amit örököltél?
Akárhol is tartasz – ez az út a Tiéd.
És soha nem késő elővenni újra az ecsetet.
📩 Ha készen állsz, szeretettel várunk az első beszélgetésre.