Miért olyan nehéz meglátni vagy megláttatni a valóságot?
Gondolatok a kialakult társadalmi helyzet megértéséhez
Amikor az érdekek ütköznek
Ez a kérdés sokunkban fölmerül, amikor eltérő nézőpontok, vélemények, érdekek ütköznek egymással. Ha nem értjük agyunk valóság észlelésének természetét, akkor az ilyen alkalmak konfliktusokat generálnak. Kiváltképp akkor, ha a nézőpontok különbözősége veszteségek bekövetkeztének lehetőségét rezegtetik meg bennünk. Minél nagyobb a vélt veszteség mértéke, minél jobban növekszik az emiatt érzett rettegés, annál elkeseredettebben küzdünk az „igazunk” mellett. Ennek a küzdelemnek számos formáját fedezhetjük fel magunkban és a körülöttünk élőkben egyaránt. Ilyen például a más nézőpontúaktól való elhatárolódás, kiközösítés, a „helytelen” viselkedés különféle módokon való büntetése, az ilyen egyének jogfosztása, a „helyes” hozzáállás elismerése, jutalmazása, az igazságnak gondolt tézisek, dolgok erőltetése, akár a tettlegességig stb.
Az adott helyzetről kialakult személyes meggyőződésrendszerünk,
meghatározza a kívülről jövő információk feldolgozásának módját, ezzel a bennünk kialakuló egyéni valóságképet is. Ez a döntő elem, a meggyőződésünk valamiről, nem más, mint az agyunkban lévő asszociációs rendszer (idegsejti kapcsolatok struktúrája) a téma vonatkozásában. Volt már olyan terved, hogy változtass egy régi szokásodon, mondjuk napi szinten a reggeli felkelést korábbra tedd, hogy beleférjen az idődbe 10 perc átmozgató torna mielőtt indul a nap? Ha igen, akkor tudhatod, hogy nem is könnyű feladat hosszútávon eredményesnek lenni. Pedig mi ez ahhoz képest, ha például az egészségünkkel kapcsolatos meggyőződéseinket kellene felülbírálnunk? Vagy ne adj Isten, egyenesen más bírálja felül, a kérésünk nélkül? Az utóbbit, tudatos értő figyelem nélkül automatikusan támadásként éljük meg, mely önvédelmünket szólítja harcba, és elindulnak az első bekezdésben vázolt folyamatok.
Lehet a megoldás mások kihasználása?
Érdemes elgondolkodnunk azon, miért és hogyan is alakulhattak olyan meggyőződések stabillá bennünk, melyek mentén képessé váltunk saját magunknak, a szeretteinknek, a környezetünkben élőknek is fájdalmat, hátrányokat, károkat okozni, szabadságukat, jogaikat korlátozni, vagy bántalmazásnak kitenni, a privát szükségleteink kielégítése érdekében? Biztos ismerős az a szlogen, hogy „megmentelek, ha belepusztulsz is”, ez tipikusan erről a megoldástípusról szól.
Láttál már olyat, hogy egy szülő ráerőszakolt egy tevékenységet, iskolát, életutat, megoldást a gyerekére, amibe az lelkileg beleroppant? Vajon kinek a szükségletei vannak ilyenkor előtérbe helyezve?
Lehet-e megoldás a félelmeink megszüntetésére, mások felhasználása, megerőszakolása? Nem nekünk kellene-e saját tudati, érzelmi, emberi minőségünk fejlesztésével megoldani a kellemetlen állapotainkat? Nem dolgozhatnánk-e közösen azért, hogy mindenki a pillanatnyi, egyéni meggyőződésrendszerének megfelelően elérhesse a megnyugvást anélkül, hogy bárki is beáldozódjon? Átmeneti megoldásként ez lenne a valóban emberi hozzáállás. Hosszútávon, pedig a világunkban fellelhető folyamatok, értő szemléletének magunkévá tételén keresztül, az emberi minőségű kultúra kialakítása.
És itt térjünk vissza egy kicsit a reggeli 10 perces testmozgáshoz, mint régi felfogásunkat átgondolandó feladathoz! Nehéz. Mert biológiai túléltető mechanizmusunk úgy van felépítve, hogy az eddig használt megoldásaihoz ragaszkodjon, még akkor is, ha nem túl sok örömünk volt idáig benne, sőt. Ezen a szinten az életben maradás a siker, a hozzá szükséges eszközökben a vélt életveszély nagyságának arányában nem válogat. Ha a szóban forgó életterületen, a megoldásainkban még folyamatosan külső támaszokra szorulunk, akkor ennek a területnek az általunk elfogadott tekintélyszemélyei tudják csak hatékonyan és gyorsan oldani a régi hiedelmeinket, szokásainkat.
Tekintélyszemélyeink szerepe
Nézzük meg kik a magunk elé állított tekintélyszemélyek, intézmények, és miért azok? Kinek a szava határozza meg irányultságunkat, döntéseinket, cselekedeteinket? Voltunk már olyan döntés helyzetben, hogy egy külső vélemény annyira erősen hatott ránk, hogy képessé váltunk olyan dologra, amit elképzelni sem tudtunk volna azelőtt, vagy simán felülírta az addigi jól bevált saját tapasztalatainkat? Elgondolkoztál már az ilyen történések miértjein?
Előfordul, hogy érzelmi és tudati érettségi szintünk még nem teljesedett ki, vagy megrekedt valamelyik fejlődési szinten, amelynek mértéke teljesen változó lehet a számos életterületen. Minél távolabb vagyunk az érett állapottól, annál inkább külső támaszokra, külső nézőpontokra szorulunk. Minél inkább így van, annál kiszolgáltatottabbnak érezzük magunkat, annál kevésbé tudunk önálló döntéseket hozni, és ezáltal befolyásolhatóbbá válunk. Ennél a pontnál kulcsfontosságú az elfogadott tekintélyszemélyek beállítódása, érzelmi érettségi szintje.
Mert annyira meghatározó az adott életterületen kinyilatkoztatott nézőpontrendszerük, megoldási javaslatuk, hogy a ráfigyelő emberek valóság érzését folyamatosan teremteni képes.
Az ebből fakadó következő logikus kérdés, hogy miért az adott nézőpontokat hirdető tekintélyszemélyt választottuk? Megfelelő tudatosság hiányában a választásunk automatikus, a saját nézőpontrendszerünkkel, és a belőle fakadó önvédelmünkkel leginkább összerezgő, azt a legjobban kielégítő szemléletű személyt fogadjuk el. Az automatikus itt azt jelenti, hogy még nem tudjuk másként csinálni.
A megértés az első lépcső
Ezeket a törvényszerűségeket figyelembe véve, átgondolhatjuk az ok-okozati törvényszerűségek fényében, a jelen helyzetet lehetővé tévő saját hogylétünket, folyamatainkat, az érzelmi és tudati társadalmi állapotokat, az ezekkel járó újabb következményeket, és talán kialakul bennünk a megértés. Annak a megértése, hogy miben áll az egyéni feladatunk, meddig terjed a kompetenciánk, ebből fakadóan mit tehetünk, a különböző területek kultúrájának emelése érdekében, és hogy milyen igyekezetünket érdemes átgondolnunk, az újabb, első bekezdésben leírt folyamatok lehúzó örvényének elkerülésére.
