Rövid összefoglaló
„Eddig miért nem indult be a gyógyulás – pedig úgy gondolom mindent megtettem?” – Ildikó története sokak láthatatlan, kimondatlan kérdését hozza felszínre. A cikkben azt mutatjuk meg, hogyan csökkentik a rákbetegséggel kapcsolatos félelmek és hiedelmek a gyógyulás esélyét, és mi az a plusz, amit a Lélekélettan bio-pszicho-szociális erőforrás-építése hozzátesz ehhez az úthoz.
Ebben a cikkben választ keresünk arra, hogy:
- Eddig miért nem indult be igazán a gyógyulás, ha már rengeteg módszert, technikát és „pozitív gondolkodást” kipróbáltam?
- Mi történik, amikor félelemből próbálok gyógyulni – és a testemtől, a diagnózistól, a „rossz döntéstől” félek a legjobban?
- Mi az a belső erőforrás-rendszer és új identitás, amit a Lélekélettan Mentor Program felépít – és hogyan válik ettől valódi eséllyé a gyógyulás, nem csak elméleti lehetőséggé?
Ez az írás nem csodamódszereket ígér, hanem egy új, biztonságot adó világképet: ahol a gyógyulás nem félelemből végrehajtott feladat, hanem egy belső növekedés eredménye – a testtel, a lélekkel és a kapcsolatokkal együttműködve.
A gyógyulás nem ott akad el, hogy „nem teszel eleget”, hanem ott, ahol a félelmeid határozzák meg, hogyan látod a testedet, a betegséget és a gyógyulás esélyeit. Ildikó története arról szól, miért nem indult be a gyógyulása addig, amíg félelemből próbált gyógyulni – és hogyan változott meg minden, amikor a Lélekélettanban egy új, biztonságot adó belső világképet kezdett építeni. A gyógyulás meghatározó komponensei azok a belső erőforrások, amelyek lehetővé teszik, hogy ne a diagnózis, hanem a belső tartásod vezessen végig a folyamaton.
Kedves Olvasó! 
Lehet, hogy benned is ott motoszkál egy csöndes, de makacs kérdés:
„Ennyit dolgoztam magamon…
terápiák, könyvek, módszerek, életmódváltás –
akkor eddig miért nem indult be igazán a gyógyulásom?”
Sokan érzik úgy, hogy „biztosan velük van a baj”, mert annyi mindent kipróbáltak már – mégis visszatér a szorongás, a bizonytalanság, a testtől való félelem.
Ildikó története is így kezdődött.
„Eddig miért nem indult be a gyógyulás?” – Ildikó kimondatlan kérdése
Ildikó harmincas évei közepén járó, sikeres vállalkozó, két kisgyermek édesanyja.
Kívülről nézve mindent „jól csinált”:
- figyelt az étkezésére,
- rendszeresen sportolt,
- érdeklődött az önismeret iránt,
- próbált „pozitívan gondolkodni”.
Miközben fenntartotta a vállalkozása lendületét, és igyekezett mindent kézben tartani, lassan eltávolodott a férjétől és a gyermekeitől. Úgy érezte, már nem tudja úgy a „keblére ölelni” a szeretteit, mint régen – sem időben, sem lélekben. Belső monológja egyre keményebb lett:
„Rossz anya vagyok.
Rossz feleség lett belőlem.
Egyszerűen nem vagyok elég…”
Ebben az élethelyzetben érte a diagnózis:
rosszindulatú, duktális mellrák.
Ahogy mesélte:
„Sokkhatásként ért, amikor megkaptam a diagnózist.
Mintha kiszálltam volna az életemből, és kívülről nézném ezt a lehetetlen történést.
Aztán hirtelen csak az zakatolt bennem:
Mi lesz velem? Mi lesz a gyerekeimmel? Mi van, ha nem élem túl?”
És egy nagyon mély, gyerekkori emlék is feléledt benne:
nagynénje arca a kórházi ágyon – egy daganatos betegség testi-lelki gyötrelmeivel, végül halállal.
Ekkor rögzült benne az a mondat, amely láthatatlanul egész életén át irányította a gondolatait:
Félelem motiválta gyógyulás – a láthatatlan spirál 
Amikor Ildikó mellrák-diagnózist kapott, nem csak egy orvosi leletet hallott.
Ez a mélyen rögzült belső kép robbant fel benne, az összes régi félelemmel együtt.
És beindult az, amit a Lélekélettan Mentor Programban nagyon gyakran látunk:
- lázas kutatás a „rák lelki okai” után,
- könyvek, cikkek, csoportok, videók,
- módszerek, technikák, meditációk, „pozitív gondolkodás”,
- „engedd el”, „oldd a stresszt”, „találd meg a konfliktusodat” típusú tanácsok.
Kívülről nézve mindent megtett.
Belül azonban egyre fojtogatóbb lett egy gondolat:
„Ha ennyi mindent kipróbáltam,
eddig miért nem lettem nyugodtabb?
Miért érzem még mindig úgy, hogy az életem a tét?”
És közben egy másik, kimondatlan szabály is dolgozott benne:
„Nem szabad félnem, mert a félelem árt a gyógyulásnak.”
A félelem miatt bűntudatot érzett.
A bűntudat miatt még jobban szorongott.
Majd elkezdett félni attól, hogy a félelem miatt „elrontja” a gyógyulását.
Így alakult ki egy ismerős spirál:
félelemből próbált nem félni,
és félelemből próbált gyógyulni.
Természetesen nem tudott nem félni,
ami újabb félelemmel töltötte el.
És a kör bezárult.
Mi az, ami eddig hiányzott? – nem technika, hanem belső erőrendszer 
A Lélekélettan szemléletében újra meg újra azt látjuk:
a gyógyulás nem ott akad el, hogy valaki „nem tesz eleget”,
hanem ott, hogy a legtöbb út a felszínen marad.
- Tünetet próbál enyhíteni.
- Feszültséget próbál csökkenteni.
- „Jobban levést” próbál létrehozni.
De nem épít fel egy új, stabil identitást és belső erőforrás-rendszert.
Amíg a mélyben ezek a meggyőződések dolgoznak:
- „A testem bármikor cserbenhagyhat.”
- „Ha rosszul döntök, elrontom az esélyeimet.”
- „Ha nem vagyok elég tudatos, én tehetek a betegségemről.”
addig minden módszer mögött ott marad egy kimondatlan mondat:
„Ha ezt sem csinálom elég jól, baj lesz.”
Innen nézve már érthető az „Eddig miért nem…” kérdés:
„Eddig miért nem indult be a gyógyulásom,
ha ennyi mindent kipróbáltam,
pedig tudom, mit kellene tennem…?”
Nem veled van baj.
A rendszer volt hiányos, amiben mozogtál.
„A gyógyulás ott kezdődik, ahol már nem félelemből, hanem belső bizonyosságból hozol döntéseket.”
Közös munka – amikor a félelem helyét átveszi a belső biztonság és gyógyulás 
Közös munkánk során Ildikóval lépésről lépésre végigvettük mindazt, ami a félelmét fenntartotta:
- a rákhoz kötődő gyerekkori élményeket és hiedelmeket,
- a testhez fűződő bizalmatlan, „veszélyes” képet,
- a vállalkozás, az anyaság és a feleségszerep köré épült teljesítménykényszert,
- a kimondatlan belső parancsot: „nem szabad félnem”.
Megtanulta érteni a saját pszichoszomatikus folyamatait:
hogy a teste nem ellenség, hanem egy logikusan működő bio-pszicho-szociális rendszer,
amely túlélésre törekszik – nem pusztításra.
Ahogy egyre inkább megértette:
- miért éppen ott, miért éppen úgy jelent meg a daganat,
- hogyan kapcsolódik a „nem vagyok elég jó anya/feleség” belső monológja a test reakcióihoz,
- mit próbál a szervezete biológiai szinten is megoldani,
új mondatok születtek benne:
„Nem egy ítéletet kaptam, hanem egy jelzést.”
„Nem a rák a halálos, hanem az a világkép, amelyben a testemtől félek.”
A félelem nem egyik napról a másikra tűnt el.
De ahogy a belső térképe egyre tisztább lett,
ahogy erősödött a testbe vetett bizalom,
úgy lett egyre kevesebb tere annak a gondolatnak, hogy „úgysem sikerül”.
Mit ad ehhez a Lélekélettan Mentor Program? – az „Eddig miért nem…” kérdésre adott válasz 
A Lélekélettan Mentor Programban nem technikákat tanítunk,
hanem belső, bio-pszicho-szociális erőforrásokat építünk.
A program során gyakran tapasztaljuk azt, amit Ildikónál is:
- résztvevők, akik rengeteget tudnak a gyógyulásról, a pszichéről, akár az Újmedicináról is,
- számos módszert kipróbáltak,
- mégis azt érzik: „belül mintha nem állnék stabil lábon”.
Ilyenkor nem az „akaraterőt” húzzuk feljebb,
hanem azt nézzük meg:
- milyen identitásból próbál gyógyulni,
- milyen meggyőződésrendszer irányítja a döntéseit,
- mennyire tud saját maga számára érzelmi támasz lenni,
- mennyire érzi, hogy „joga van itt lenni”, élni, gyógyulni.
A program struktúrája úgy van felépítve, hogy:
- fokozatosan bontsa le a félelemből épülő hiedelmeket,
- új, stabil identitást formáljon,
- és egy olyan belső erőteret hozzon létre,
amelyre a testi, lelki és kapcsolati gyógyulás tud támaszkodni.
Mindazok, akik „halálosnak mondott” betegségekből gyógyultak, nagyon jól tudják:
nem egy csodamódszer, hanem egy új, belső világkép és erőforrás-rendszer teszi lehetővé, hogy végigmenjenek ezen az úton.
Kedves Olvasó… – lehet, hogy benned is él ez a kérdés? 
Lehet, hogy te is úgy érzed:
- már túl sok mindent kipróbáltál,
- „papíron” érted is, mit kellene tenned,
- mégis ott maradt a mellkasodban egy szorító bizonytalanság.
Lehet, hogy kimondva vagy kimondatlanul benned is ott a kérdés:
„Eddig miért nem sikerült igazán?
Mi az, ami még mindig hiányzik…?”
Ha olvasás közben magadra ismertél, kérlek, ne kezdd el újra hibáztatni magad.
Nem azért félsz, mert „gyenge” vagy.
Hanem mert eddig egyedül, félelem-alapú rendszerben próbáltad megoldani mindezt.
A Lélekélettan nem veszi el tőled a felelősséget,
de nem is hagy magadra közben.
Olyan keretet ad, amelyben végre nem a félelem,
hanem a belső bizonyosság és a valódi erőforrásaid építése kerül a középpontba.